Naplóm a középkori Japánból

1.      fejezet: Itt kezdődik minden

Sötét erdőben futok, valaki szalad utánam. Egyre közelebb ér, elkapja a kezemet, innen már nincs menekvés. Hátrafordulok, hogy megnézzem az üldözőm arcát, egy hatalmas szellem áll mögöttem és rám vicsorog. Kezével felém suhint… és ekkor egy hatalmas fájdalom hasít a fejembe.

   A szellő lágy fújására ébredtem. Csütörtök reggel hét óra volt. Hallottam amint anyukám az öcsémet ébresztette. Lassan, fáradt szemekkel keltem ki az ágyból. Odasétáltam az ablakhoz, hogy elhúzzam a függönyt s közben az álmomon töprengtem.

-         Jó reggelt Karin!- köszönt a nagyapám, aki az udvaron sepregetett.

-         Jó reggelt!- köszöntem vissza, s ezzel elindultam lefelé a konyhába.

Még mindig máshol járt az agyam és közben észre sem vettem, hogy az öcsém, Sorata épp hozzám beszél.

-         Karin, nem fogsz így elkésni? Mindjárt fél nyolc és te még mindig pizsamában vagy!

Az öcsikém csak fel akarta hívni a figyelmemet, hogy el ne késsek, de én felhúztam magam és erre egy kicsit agresszívan reagáltam:

-         Foglalkozz a saját dolgoddal!- vágtam oda neki.

Mire leértem a konyhába az asztalon már össze volt készítve a reggelim, anyukám gondosan becsomagolta, mint mindig.

-         Karin, még elkésel!- anyu látta rajtam, hogy valami nincs rendben és tovább faggatott. – Valami baj van? Beteg vagy? Ha gondolod, itthon maradhatsz!

Nem láttam értelmét otthon maradni, hiszen tudom, hogy anyu tovább faggatott volna, így felmentem a szobámba, felöltöztem. A reggelimet elraktam, elköszöntem anyutól és a nagyszüleimtől és elindultam az iskolába. Ma az öcsém nélkül kellett mennem, mert megfázott.

Az úton ismét elkezdtem az éjszakai furcsa álmomról gondolkodni. Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy furcsa álmaim voltak.

Ja, amúgy a nevem Karin Miano. 16 éves vagyok, az anyukámmal, az öcsémmel, Soratával és a nagyszüleimmel lakok egy hatalmas házban a város szélén. Az apukámról sajnos keveset tudok, mert 4 éves koromban meghalt, de az még a mai napig rejtély számomra, hogy hogyan történt. Anyu nem beszél róla, ha kérdezem, pedig nem válaszol. Talán egy napon megtudom mi is történt.

#

-         Sziasztok!- köszöntem az osztálytársaimnak.

-         Még nem késtél el, szerencséd van!- mondta Ayumi, az egyik legrendesebb osztálytársam. Igazából mindenki nagyon rendes volt hozzám.

Megszólalt a csengő. Csodálkozva néztem, hogy Kagome nincs sehol. Bizonyára megint beteg, - gondoltam és leültem a helyemre.

Elkezdődött a tanítás és majd csak 2 órakor lett vége.

-         Nem tudom mi lehet Kagoméval, mostanában nagyon sokszor beteg.- aggódó pillantást vetettünk Erivel, Ayumival és Yukával.

-         Majd én meglátogatom, - vetettem fel az ötletet,- úgyis át kell adnom a nagyapjának egy régiséget, amit a nagyapám a raktárban talált.

Azzal elindultam hazafelé. Most lettem igazán figyelmes arra, hogy ez az egész valahonnan nagyon ismerős. Nem tudom miért, de mintha egy hang hívott volna magához. Követtem a hangot, de mire a kapuinkba értem a hang eltűnt. Bementem a házba és anyukám boldogan üdvözölt.

-         Szia kicsim, na milyen volt a napod?- kérdezte érdeklődve.

-         Jó,- válaszoltam egy kicsit flegmán és felvittem a táskámat a szobámba.

Amint beértem a szobámba az asztalomon egy különleges nyakláncot vettem észre, aminek a végén egy kristályszerű kő lógott. Nagyon szép volt, úgy gondoltam, biztos a nagyapám találta így a nyakamba akasztottam. Ekkor azonban egy különös energia futott végig a testemen. Különösen kellemes érzés volt. Ezután lementem a konyhába, megebédeltem és megmondtam anyunak, hogy elmegyek Kagoméhoz. Nagyapa ideadta a csomagot és elindultam.

#

Hamarosan megérkeztem Kagoméékhoz. Bementem az udvarra és ekkor a kő a nyakamban különösen kezdett el viselkedni. Egy bizonyos irányba mutatott. Letettem a csomagot a nagy fa alatt és követtem a jelet. Egyszerre elértem az ezeréves kúthoz, itt azonban a nyakláncom ismét nem mutatott jelet. Vártam egy kicsit, hátha történik valami, de semmi. Már épp indulni akartam, amikor a kútból hangokat hallottam. Belenéztem, egy kicsit félve és megjelent Kagome egy szellem kíséretében.  Annyira megrémültem, hogy még megszólalni sem tudtam.

-         Karin, te mit keresel itt?- kérdezte Kagome, aki egy kicsit szintén megrémült, mikor meglátott.

-         Meg akartalak látogatni, mert azt mondták, hogy beteg vagy!- válaszoltam, de ekkor már úgy éreztem nincs mitől félnem.

-         Te ki vagy?- kérdezte Inuyasha, amin Kagome és én is meglepődtünk.

-         Ő Karin, az egyik osztálytársam.- válaszolt helyettem Kagome.

Különös volt de én ismertem Inuyashát valahonnan, ugyanis nem rémített meg a külseje. – Te Inuyasha vagy, nem igaz?- kérdeztem élesen.

-         Az vagyok, de honnan tudod?- kérdezett vissza, de Kagoméban ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.

-         Ismerlek téged, legyen elég ennyi.

Ezzel itt befejeződött a beszélgetésünk és bementünk a házba. A csomagomat átadtam Kagome nagyapjának, és mire Kagome minden elmesélt nekem, ideje volt hazaindulnom. Mikor már a kapuban voltam, még egy kérdés az eszembe jutott:

-         Holnap nem jössz iskolába, igaz?- kérdeztem meg egy kicsit talán irigykedve.

-         Nem,- válaszolta Kagome, de ezt a válasz már előre tudtam,- de szeretnék egy szívességet kérni tőled: ne meséld el ezt senkinek, ez nagyon fontos számomra.

-         Rendben,- válaszoltam és már el is indultam hazafelé.

Egész úton Kagome aggódó arca volt előttem. Furán éreztem magam, talán mert ekkor olyan emlékek, vagy inkább álmok törtek elő, amelyeket már rég elfelejtettem.

Emlékek, álmok egy világról, amik egy középkori világban történtek.

2.      fejezet: Az első út egy másvilágba

  Mikor hazaértem, már annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem tanulni, így elmentem fürödni. Fürdés után először jó éjszakát kívántam a családomnak, majd elmentem lefeküdni. Egyből elaludtam, bár ez nem volt csoda azok után, ami a nap folyamán történt.

#

 Éjjel egy különös zajra ébredtem. A nyakláncom világított és mozgott az asztalomon. Felkeltem, de ekkor az a levegőbe emelkedett majd a kezembe repült. Felvettem a ruháimat és elindultam amerre a kő vezetett, de csak az udvarig jutottam el. Csalódott voltam, mert abban reménykedtem, talán én is eljuthatok oda, ahol Kagome volt.

-         Én sosem fogom tudni, milyen az a világ,- sírva fakadtam és egy könnycsepp a kristályra esett és ekkor egy kapu tárult elém.

Nem tudom, hogy történt, és ami azt illeti nem is érdekelt. Nem érdekeltek a veszélyek, így átléptem a kapun. Egy pillanat alatt egy csatatéren voltam. Rengeteg szellem vett körül, és ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-         Én vagyok az ellenségetek, nem pedig ő!- kiáltotta Inuyasha, aki a kardját elő is húzta. Egy csodálatos kard volt. Még nem láttam hozzá foghatót.

-         Vigyázz Karin!- kiáltotta Kagome, láttam az arcán a csodálkozás jeleit.

Egy pillanat alatt vége lett a harcnak. Inuyasha és csapata különösen néztek rám, nem tudták, hogy kerülhettem ide, bár én se igazán értettem.

Éppen be akarta engem mutatni Kagome a barátait, de én félbeszakítottam, önkénytelenül.

-         Egy szellem közeledik!- szólaltam meg rejtélyesen.

-         Mi, az lehetetlen,- szólalt meg Inuyasha,- nem érzem egy szellem szagát se!

-         De itt van közel, érzem!- biztos voltam benne.

Beállt a csend. Senki se tudta mit mondjon erre, de hamarosan megérkezett a válasz. Körülbelül száz szellem vett körül bennünket.

-         Na, még mindig nem hisztek nekem?- kérdeztem, de természetesen én is meglepődtem.

-         Szerintem előbb intézzük el őket, utána mindent megbeszélhetünk!- ajánlotta fel Miroku, akit a szellemek valahogy jobban izgatták.

A harcot én a háttérből néztem végig, sajnáltam, hogy nem segíthettem nekik. A harcnak rövid időn belül vége lett. Apróbb sérülésekkel, de megúszták.

-         Naraku küldte őket!- szólaltam meg ismét, de minek.

Mindenki úgy nézett rám, mint egy nem is tudom mire, talán, mint egy szellemre.

-         Honnan tudod ezt?- kérdezte meg időben Sango, ugyanis Inuyasha majdnem dührohamot kapott. Nem bízott bennem.

-         Neki dolgozol?- kérdezte mogorván Inuyasha, -vagy honnan tudod?

-         Nem tudom, honnan tudom! Tudom furán hangzik, de vannak dolgok, amiket megérzek!

-         Mint például a szellemeket?- kérdezte Kagome mosolyogva.

Így aztán el kellett mesélnem, hogy hogyan jutottam ide, és hogy honnan tudok ennyi mindent erről a helyről. Mikor befejeztem a történetemet, mindenki úgy megdöbbent, hogy még megszólalni sem tudtak. A csendet Inuyasha törte meg:

-         Nem maradhatsz itt!

A többiek arcán láttam, hogy egyetértenek Inuyashával.

-         Túl veszélyes lenne számodra!- magyarázkodott Kagome, de már nem tudtam Kagome szavaira hallgatni, valami más vonta el a figyelmemet.

Felálltam és elindultam egyenesen az erdő irányába. Miroku elém állt és figyelmeztetett, hogy veszélyes ez az erdő, de engem ez nem érdekelt. A szemem pirosan kezdett el izzani, és Mirokut egy gondolattal elsöpörtem az utamból. Elindultam, hogy átvágjak az erdőn. A szellemek, akik az erdőben éltek megpróbáltak az utamba állni, de mikor támadni készültek mind meghátráltak. Inuyasha és barátai követtek.  Az erdő másik végén egy tisztásra értem. Egy hatalmas és csodálatos tó és vízesés tárult a szemeink elé. A tó felett, a vízesés előtt egy fényes alak jelent meg. Nem szellem volt. Valami más, melegséget és nyugalmat sugárzott. Mikor rámnézett először mosolygott, majd a mosoly eltűnt az arcáról és elindult felém. Nem tudtam megmozdulni, vagy inkább nem akartam. Egy pillanat alatt előttem állt, kezét a fejemre tette, megsimogatott, aztán elájultam és ő is eltűnt.

3.      fejezet: A kalandok kezdete

Reggel az ágyamban ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy csak álom volt, de amikor Kagomét megláttam az ágyam mellett, tudtam hogy valóság volt. A fejem szörnyen hasogatott. Nem tudtam, hol kezdjem, így Kagoméhoz fordultam.

-         Mi történt velem? Hogy kerültem vissza?- kérdeztem, s közben a nagyim lépett be a szobámba teával a kezében.

-         Mikor az a szellem eléd állt te összeestél. Arra kért, hogy vigyünk haza!- válaszolt Kagome. Arca aggodalmat tükrözött.

Épp fel akartam tenni a következő kérdésemet, de a nagyapám a szobámba lépett és hozzánk szólt:

-         Kagome, köszönjük, hogy hazahoztátok Karint, de most szeretnélek megkérni, hogy elmenj. Sokmindent kell megbeszélnünk a tegnapiakkal kapcsolatba. A feleségem majd kikísér.

-         Rendben, akkor én elmentem! Karin, vigyázz magadra! Majd még beszélünk.

Azzal Kagome kilépett a szobám ajtaján és elment. Hallottam amint elbúcsúzik az öcsémtől és anyukámtól.

Nagyapám arcára néztem, láttam, hogy valami aggasztja, de féltem megkérdezni. Féltem, hogy azt mondja, soha többé nem mehetek vissza a középkori Japánba. Vártam, hogy hátha mond valami biztatót, mint mindig, de most semmit se mondott. Megittam a gyógynövényteát, amit a nagyim hozott, és ekkor a nagyapám megszólalt:

-         Karin, van valami, amiről tudnod kell!

-         Mi lenne az?- kérdeztem kíváncsian.

-         Az apádról lenne szó! Eljött az ideje, hogy megtudd ki is volt ő valójában!

Ezt hallva, mintha ezer tűt szúrtak volna belém, olyan érzés vett hatalmába. Végre megtudhatom, ki is volt ő. De egyben féltem is. Féltem, mi van akkor, ha olyasmit hallok, ami számomra szörnyű emlékeket idéz fel. Végül csak úgy döntöttem, tudni akarom, hogy ki is volt az apám.

-         Ki volt az apám?-  kérdeztem elszántan.

-         Az apád egy szellem, vagy mondhatjuk úgy is, hogy démon volt.

Ez a hír megdöbbentett. Mindenre gondoltam, csak erre nem.

-         Ő egy nagyon ismert szellem volt. Amikor a mi világunkba érkezett, nem tudta, hogy hol van. Egy nagyon erős és gonosz ellenfele elől menekült ide. Túlságosan legyengült a harcok során, így számára ez volt a legjobb megoldás. Pontosan a mi házunk melletti tisztáson volt, mikor anyádat először meglátta. Egy szempillantás alatt egymásba szerettek.

-         Anya tudta, hogy apa egy szellem volt?- kérdeztem közbe.

-         Természetesen! Anyád felismerte, hogy a fiú, aki előtte megjelent nem ember. Mikor közelebb léptek egymáshoz, anyád első szava az volt, hogy „Te egy szellem vagy! Nem igaz?”. Apád elmesélte édesanyádnak, hogy mi történt, hogy hogyan is jutott ide és a beszélgetésük végén bevallotta édesanyádnak, hogy „Az első pillanatban beléd szerettem!”. A szerelem végtelennek bizonyult. Apád itt maradt örökre, összeházasodott édesanyáddal és mikor megtudta, hogy hamarosan lánya születik, olyat tett, amit egy szellem se tett volna meg.

-         Mit csinált?- kérdeztem izgatottan.

-         Lemondott szellemi erejéről, hogy te ne legyél egy félszellem.

-         De ez hogy lehet? Le lehet mondani csak úgy az erőről, ami velem születik?

-         Nem. Ez csak egy rituáléval sikerülhet. Apád megkért, hogy segítsek neki és természetesen nem utasítottam el. Tudtam, hogy a családjáért bármit megtenne. Nos, ez így is történt. A rituálé sikeres volt!

-         De még mindig nem értem, hogy hogyan halhatott meg?!

-         Nos, igen! A rituáléval nem volt baj, csak az üldözői… Idáig követték a nyomait és sikerült megtalálniuk. Mivel már nem volt szellem, így nem győzhette le őket. Ekkor már te is megvoltál, hiszen tudod, hogy 4 éves voltál, mikor meghalt. Az öcséd is úton volt, és apád, Karushei mindenképp meg akart óvni benneteket. Elcsalta az üldözőit az udvar végébe, ahol most a szentély áll, és ott ölték meg. Nos, ez apád története.

Annyira sokkoló volt a hír, hogy egy szót se tudtam kinyögni. Nagyapám látta, hogy sokkos helyzetbe vagyok, így felállt és kisétált a szobámból.  Azonban még valamit hozzáfűzött:

-         Ne feledd, ha a másik világba mész vidd magaddal a kristályt. Apád hagyta rád. Arra kért, hogyha elég idős leszel adjam át neked. Ez egy amolyan örökség.

-         Rendben.- válaszoltam kissé kábán. Későn vettem észre, hogy nagyapa azt mondta, hogy vigyem magammal, ha átmegyek a másik világba.

Hirtelen kiugrottam az ágyból és a nagyapám után szaladtam. Mire utolértem már lent ült az asztalnál. Visszakérdeztem az utolsó mondatára, mert nem hittem el, hogy elengedett.

-         Tényleg visszamehetek? Bármikor? Amikor csak akarok?

-         Nem…- szólt közbe anyukám komoran- nem mehetsz oda. Túlságosan veszélyes egy magadfajta lánynak.

-         Miért nem mehetek!- kiáltottam fel hirtelen. A konyhában mindenki megriadt.

-         Te csak egy kislány vagy, és nem akarok többet beszélni erről. Nem akarok még valakit elveszíteni!

Anya arcán a rémület, talán a félelem jelent meg. Nem tudtam mit mondani, így megfordultam és elindultam vissza a szobámba. Még a lépcsőig se értem, mikor a nagyapám szólt:

-         Elmehetsz a középkori Japánba! De csak akkor, ha megígéred, hogy vigyázol magadra és csak ha Kagoméék közelében maradsz!

Örömömben a nagyszüleim nyakába ugrottam, közben anyukám aggódó arcát néztem. Odaléptem hozzá és átöleltem. Anyu bízott bennem így végül elengedett.

#

-         Nos, mindent összepakoltál?- kérdezte anyu, közben még mindig nekem hozott mindenféle gyógyszert, kötszereket és még sok minden mást.

-         Mindent elraktam, sőt talán többet is, mint ami kellene!- válaszoltam mosolyogva.

Mikor mindent elraktam, kiléptem az ajtón, elbúcsúztam mindenkitől és elindultam Kagoméékhoz. Az úton elképzeltem, milyen kalandokban vehetek majd részt, és közben az is eszembe jutott, hogy elfelejtettem megemlíteni, hogy álmaim szoktak lenni.

Hamarosan megérkeztem Kagoméék házához. Kagome már várt rám, míg a másik világba nem jutottunk elmeséltem Kagoménak az apám történetét. Kagome ugyanolyan döbbenetet sugárzott, mint én mikor megtudtam.

Beugrottunk a kútba és mikor az aljára értünk már ott is voltunk. Csodálatos hely volt, a madarak csicseregtek, a virágok csodálatosan néztek ki. Kagome mutatta az utat. Közben egy- két dolgot megkérdeztem, hogy azért tudjam, mire készüljek fel:

-         Szóval ez a Naraku ugyanúgy az ékkőszilánkokat keresi, mint mi?

-